Hová futnál?

"Az igazság valahol olyan magasan lakik, hogy még az istenek sem láthatják meg az Olümposz tetejéről. Te azt hiszed, carissime, hogy a ti Olümposzotok még magasabb, és leszólsz hozzám: "Mássz fel, és olyan tájat látsz, amilyet még soha!" Lehetséges. Csakhogy én azt felelem: "Barátom, nincs lábam."
...

Már most a legelején leírom, hogy félek ettől a poszttól. Annyi mindenki olvasta már a könyvet, és annyi ember szereti, ráadásul annyiféleképpen lehet vizsgálni, nyújthat nagyon sokat, vagy  kevesebbet - azt nem hinném, hogy valakit hatás nélkül hagyna... Sokáig halogattam az olvasást, még tovább a bejegyzés megírását. Mert valahogy nehéz, túl nehéz megfogalmazni, mit is gondolok a könyvről. Lelki hullámvasút, számomra ezt jelentette. Erről viszont -itt- nem írhatok.
Hová futsz, hová futnál? Hová futhatnál?
Van értelme a futásnak? -Fogalmam sincsen...
Sienkiewicz Quo Vadisa azt hiszem, ugyanúgy megszólítja az olvasóját, mint ahogy a legenda szerint Jézus a Rómából menekülő Péter apostolt. A történet látszólag egy szerelmespárról szól, arról, ahogy a gyönyöröknek, harcnak élő Viniciust meghódítja Lígia, és a keresztény vallás, mégis talán sokkal hangsúlyosabb a régi és az új értékrend kontrasztja, a fény és a sötétség, a rend és a káosz ellentétpárja. Új vallás születik, a dolgok kuszán átrendeződnek. Róma három napon át ég, az istenek templomai összedőlnek, Nero tombol, és keresztények tömegei vállalják a kínhalált. Minden egy irányba terelődik, mintha választás sem lenne...



Biztos mindenki gondolta már, milyen jó lenne valahol megbújni, és mindent megfigyelni részletesen. Ebben a könyvben szinte úgy érezhetjük, mintha belépnénk a történetbe. A leírások olyan színesek, és olyan érzékletesek, hogy mindenféle nehézség nélkül el tudtam képzelni, az aranyozott szegélyű gyaloghintókat, az isteni szépségű férfiakat és nőket, a magas, aranyfülbevalós numídiai rabszolgákat, a koldusokat, a Rómán keresztül kasul húzódó ünnepi kavalkádot. Herkulesre! :) Mennyire távoli és mennyire fura élet ez, költői és gyönyörű. Színes, kaotikus és üres. 

Ez a Róma már nem tudja, merre menjen. Ez a Róma már emészti magát. Az élvhajhászat elfoglalja a költészet helyét, a gyönyör megfojt minden szépséget. És a polgárok már csak babonából áldoznak az olümposzi isteneknek. Meghasonlottak. Ugyan élvezetes ez az érzés, hisz ott ez a rend, mégis maguk a szokások azok, amelyek teret nyitnak az új szektának, a kereszténységnek. Hogyan alakult ki ez a vallás? Hogy lett világvallás, és miért? Hogyan tudta legyőzni a Nero személyben terpeszkedő világiasságot? Számomra ez volt a legérdekesebb kérdés. 
Mert tegyük fel, hogy a világ a többistenhitre épül. Ez a rend, és az egyistenhit csak egy fura valami, ami az abszurd szeretet tanával érthetetlen és idegen az embereknek. Miféle átalakulás kell ehhez? És elegendő lett volna az átalakulás Nero őrültsége, Róma leégetése és a bosszúhadjárata nélkül? Elkerülhette volna az emberiség ezt a váltást? Nem, nem hiszem. 

Az tetszett a leginkább a könyvben, hogy nemcsak a keresztények szemszögéből mutatja be a világot, hanem Petronius személyében a régi kor emberét is megismerhetjük. Olykor talán túlságosan is kiélezettek az ellentétek, és kicsit talán zavaró, hogy a cselekmény fő szála végülis egy szerelemi történet, ami nélkül, (vagy legalábbis ha nem lett volna ennyire hangsúlyos), talán még inkább hiteles lenne számomra. Mert mennyivel jobb lett volna, ha Vinicius önmagában, a lelkiismeretével őrlődve veszi fel a kereszténységet, nemcsak mert a szerelme csodálatát akarja elnyerni... 

Jelenet a filmből

 De mindegy is. Vinicius eszét vesztett szerelmében megjelenik a kor élvhajhászata, Ligiában pedig a keresztények tisztasága. A szerelem nem lehet erőszak kérdése, a hit pedig nemcsak egy elhatározás. Tetszett, ahogy megjelentek a nagy apostolok; ahogy az író megjelenítette, hogy ők is emberek, és ők is gyengék; tetszett az is, ahogy megmutatkozik, mennyire rossz, ha demagóg módon értelmezzük a hitet. Bevallom, számomra Petronius személye sokkal érdekesebb volt Vinicius és Ligia szerelménél, a legdöbbenetesebb dolog viszont az volt, ahogy a keresztények feláldozták magukat. Emlékszem annyira dühös voltam, és folyton azt mondogattam, ezt nem olvasom, nem olvasom tovább. Aztán egyszercsak vége lett a könyvnek. És aztán hirtelen szétpattant egy burok. Zokogni kezdtem. Magam sem tudtam, miért... 

Gondolataim olvasás közben: Mondom, lelki hullámvasút. Néha azt gondoltam, sok az áthallás Róma és a mai világ között. Szerencsére nem mindig...
Cím: A címoldalról csenve: a latin közmondás fordítása...
Értékelés:  10/9
Egyéb óhaj-sóhaj:örülök, hogy nem láttam egyetlenegyszer sem filmen, mert a képekből ítélve én mindenkit, de mindenkit másképp képzeltem el.
Még valami (forrás a wik):
Ady Endre szuperlatívuszokban írt a regényről: „Olyan szép könyv, olyan nagy, csodás könyv a Sienkiewicz könyve... ”
A Nyugat köreiben azonban több kritikusnak volt az a véleménye, hogy a Quo vadis inkább a giccs kategóriájába sorolható: „... igen rossz könyv - majdnem olyan rossz könyv, mint a Quo Vadis” (Ignotus); Kosztolányi Dezső középszerű írásműnek tartotta, Babits Mihály pedig tudatosan hagyta ki a szerzőt Az európai irodalom története című munkájából: „Mellőztem a divat által időről időre fölkapott írókat is, Sienkiewicztől Galsworthyig..."
Sienkiewicz később irodalmi Nobelt kapott. A közhiedelemmel ellentétben nem ezért a könyvért, hanem kiemelkedő epikai munkásságáért.

A meg nem jelenő kommentekről...

Az előbb kaptam a fejemhez, mert a Rózsák - mely regényt formabontóan lehordtam és rossznak neveztem-, egyre több rajongója ír, hogy mégis jó.

Na most, valamiért a régi posztokhoz írt kommentek egy része a spam-ek közé kerül, nem direkt van, ha hirtelen nem látjátok megjelenni a hozzászólásotokat, azt nem én csinálom. :P

Fontosnak tartottam ezt közölni.

Mert ez jó. A vélemény. Már, hogy van. Hogy leírjátok.  ( Örök hála, meg minden. )

Dehogy van nekem mindig igazam. De azért kitartok általában a véleményem mellett :) - ez viszont nem azt jelenti, hogy ti ne tartsatok ki a véleményetek mellett.

Olyan vagyok, mint egy rossz politikai kampány, de tényleg: nyugodtan írjátok le. Max vitatkozunk egy kicsit. De csak olyan kedvesen ;)

Az én blogom sosem lesz Moly, ahol nem szabad önmagunkat kifejezni. Szóval Hajrá! Tegyük fel, hogy jó a Rózsák! Végül is... De lehetne jobb ;)

Amúgy itt kívánom megjegyezni, hogy bár nem vettétek észre, de piszkozatoltam az összes tévés posztomat, még a Dallas 2012-t is, mert napi 2-3 angol reklám és egyéb spam kommentet kaptam hozzá, pedig terveztem filmekről írni, de ez így nem járja.

Gondolhatjátok, látom, hogy új komment, örülök, meg minden, erre kiderül, hogy csak reklám. És ez így ment jó pár napig.

Szolgálati közleményeinket hallották...

Könyv, aminek a borítóján - majdnem- pucér pasi van...

 Komolyan mondom, az nem járja, hogy egy hete nem írok posztot, mert nem bírok két meztelenkedős pasit egymás mellé pásszítani :), és ez olyan komoly traumát okoz, hogy folyton sírós szerelmes dalokat hallgatok olyan refrénekkel, hogy Whhhhyyy? - magyarul miééért?-, meg hogy I try, try, try, de hát hiába próbálkozom, nem tudom egymás mellé tenni a könyv elejét, meg a seggét... 

Kulturisták most hagyták ott mindörökre a blogot, és nem hibáztatom őket :)

De komolyra fordítanám a szót! Szóval ez az a könyv... 

Ez AZ a könyv, mondom, amiről nem tudok igazából semmit sem írni...

... mert... 

...komolyan, lenne inkább bűn rossz, amin órákig röhöghetek, vagy annyira idegesítő, hogy azt mondhassam, ennél bármi jobb, de ez egy tök jól megírt, szórakoztató, - eltüntetlek a rózsaszín ködben- típusú romantikus, korrekt, szóvirágokat és női butaságokat mellőző, vicces, nem éppen pucérpasis regény, ami annyira jó, hogy semmi rosszat nem tudok mondani róla, de ugyanakkor meg egyszerűen nem ösztökél a gondolkodásra semmilyen mértékben, kivéve a borítót, ami miatt én kérek elnézést, és mivel OLYAN vagyok, hát fel is hívtam rá a figyelmet, hogy a hazai könyvborító tervezés non plus ultrája ez, fölülmúlhatatlanul alulmúlhatatlan, egyszerűen szégyelleném bárkinek odaadni, pedig mondom, nem rossz könyv ez, csak nincs benne sem romantikának álcázott nemi erőszak, sem korbács, sem hülye vámpírfiúk, sem semmi, amivel hirtelen el tudnák adni, csak egy makacs festő lány, meg egy önimádó sportoló, akik összejönnek benne, kedvesen meg elég rendesen, és a történetről szerintem ennyi is elég.

 Nincs min gondolkodni, csak olvasni kell - ez ebbe esett bele, az meg abba - , nincsen kockázat, nincsenek igazi tétek, csak úgy van az egész sztori a nagy Susan Elizabeth Phillips univerzumban, ahol minden kicsit vicces, a pasik gazdagok, szinte már émelyítően szépek, de közben olyan egyéniségük van, hogy senki nem rugdosná ki őket az ágyából, de még a konyhájából sem, meg egyáltalán sehonnan sem.Még a gardróbból sem talán, még akkor sem, ha ilyen izét hordanának - lásd fent.

És amúgy én naiv perszóna, figyelem felkeltő címet akartam írni, de én magam is tudom, hogy mostanában már az lenne a csoda, ha egy nőknek szánt szerelmi történet elejére ne egy meztelenkedő pasit tennének - mondjuk megpróbálkozhatnának vele- , aki minimum metroszexuális, ha nem másféle szexuális, és amúgy hát na ja, ez kérem az emancipáció, mert valóban ezelőtt fűzőkből kibuggyanó kebleket láthattunk folyton, most meg ezeket a fószerokat. És amúgy itt az emancipáció valóban, hiszen már annyira emancipáltak vagyunk, hogy arra vágyunk, hogy egy férfi, vagy kettő, vagy három, kikötözzön, meg üssön, meg hasonlók, hé, ne már, ez az evolúció, és amúgy meg a férfiak meg nőiesebbek lettek, pl. jobban szeretik magukat mutogatni,szóval nincs itt a konklúzió, de ha majd lesz, azt is leírom nektek. 

Az itt az igazság, hogy én igazából úgy terveztem, hogy két sort írok az egymás mellé illesztet tökéletes férfi felsőtestes és pusszantós fenekes kép alá, miszerint: 

nem tudok mást mondani, ha romantikusra vágysz, vedd a kezedbe, de ez meg milyen már...

Praline

A karnevál szelével érkeztünk. Februárhoz képest meleg szél volt, megrakva az út menti főzőlapokon sülő palacsinta, kolbász és porhanyósan édes ostya zsíros-forró illatával, miközben a konfetti leszánkázott a gallérokon és a mandzsettákon, s úgy ringatózott a csatornákban, mintha a télért kínálna gyermeteg kárpótlást.

Mondjuk azt, hogy mindjárt itt a tavasz! És amúgy is elfogyott az áfonyás étcsokim, a nyakam hasogat és reggel kifújt a buszmegállóból a makacs, hideg szél. Másik apropója pedig annak, hogy leporoltam ezt a posztot, az a közeledő Húsvét, no meg a böjt, - amit most sem tartok - , és hogy amint publikálom ezt itt, olvasom tovább a folytatást. 

Vianne-t a szeszélyes szél hozta a poros francia kisváros, Lansquenet ódon falai közé. Lányával Anoukkal és annak képzeletbeli barátjával, Papuccsal költözik be az elhagyatott pékségbe, ahol Csokoldéboltot nyit. A la Praline mégsem egy hétköznapi édességbolt lesz: illatos csábítása beleissza magát a járókelők rejtett érzékeibe, belebújik a szokások és a közöny álarca mögé barikádozott repedésekbe, s ahogy a húsvét közeledik egyre nagyobb rést bont az elvárások és az emberek vágyai közé. Megváltoztathat-e egy kisvárost egy apró boltocska? Megváltoztathat-e egy szigorú rendet a széllel játszó, a saját életével rendelkezni sem tudó nő szenvedélye? A Csokoládé csak a felületes olvasó számára szól magáról az étkekről. Ez a történet arra tanít, hogy a hétköznapi dolgokat is értékelni kell, legyen az egy kocka csokoládé, vagy a széliránymutató rozsdás nyikorgása. És arra, hogy az ember bensője mindig is életre, szabadságra vágyik, és ez az érzés nem foglalkozik a szabályokkal és a renddel.
A történet csak nagyon lassan bontakozik ki, de a hosszú leírások mögé rejtett drámák, titkok keserűjét és bánatát az írónő megédesíti az érzékeket is elkábító, omlós-illatos, kakaóba, melaszba vagy gyömbérbe mártott szavakkal.

Nemcsak a leírások érdekesek, a szereplők egytől - egyig valódiak, lehetnének ők is "mi",  problémáik felvillanhatnak egy szembejövő ismeretlen pillantásában. A harangok kongása változást hoz, mondja Vianne, mégis úgy érzi, a változást maga az ember hozza a saját életbe, hiába mondanak mást az egyházi tanok és a tarot lapok, hiába fészkeli be életét a félelem. Megférhet a babonák és a vallás, a bűnbánat és a forró csokoládé egy csészében? Vianne, ( feltehetőleg )Harris és én is így gondolom: az életben pont ez a jó. És persze megmutatkozik a másik oldal is, amit egy pap, bizonyos Reynauld képvisel, aki mindent megtesz azért, hogy Vianne csokiboltja, s a tavaszi széllel jött változás sikere ne érjen be.

Szeretem a regény végét, hogy olyan lett, amilyen. Nem illett volna hozzá sem az émelyítő boldogság, sem a filozofikus tömjénezés. S bár úgy érzem, a két- nézőpontos szerkesztés ( Vianne és a pap, Reynauld elbeszélése) nem volt a legjobb választás, - Reynaud fejezeteinél gyakran kiesett az írónő a szerepből, és meglátásom szerint kicsit sarkít is bizonyos dolgokban - mégis hatásosan mutatta be két világnézet ütközését, a vallás és az ösztönös világkeresés ellentétét. A legnagyobb elismerés pedig részemről abban áll, hogy ez a konfliktus és ellentét úgy jutott nyugvópontra, hogy a szereplők nem változtatták meg egymást, sem saját nézetüket. Valahogy mindkettőjüket meg lehetett kicsit érteni - megmondom őszintén kicsit együtt tudtam érezni a pappal is- hisz milyen kísértés már egy csokibolt nagyböjt küszöbén? :)- , de az tetszett a legjobban, hogy bár Vianne győztesként került ki a konfliktusból, mégsem  született egyetemes igazság. És az ilyen történetek tudnak igazán valamit adni...

S hogy egy kicsit belerángassak mindenkit a csokigőzbe, leírom, hogy éltem meg én a könyvet, és a csodásan hosszú, már-már dühítően részletező leírásokat ( lásd fent az idézett részt):
A karnevál szelével érkeztünk.- Lobogó színes zászlókkal megrakott szekereket látok. A szél megcibálja a csíkos ponyvákat, az emberek tömegei betöltik a teret. Emberek, asszonyok, gyerekzsivaj.
Februárhoz képest meleg szél volt,- Képzeletben levetem a sálam, kigombolom a kabátom.
... megrakva az út menti főzőlapokon sülő palacsinta, kolbász és porhanyósan édes ostya zsíros-forró illatával,- mélyet lélegzek, serceg a hús, a zsír felpattan a forró, fekete vasról, palacsintagöngyöleg piramisa hívogat,
...miközben a konfetti leszánkázott a gallérokon és a mandzsettákon,- egyszerre látom a fehérre keményített gallérokat és a fekete keménykalapot, az apró színes pöttyöket ( van belőle zöld meg kék, piros, fehér és sárga), és a csillogó apró mandzsettákat
... s úgy ringatózott a csatornákban,- amiknek képzeletemben mohazöld színe van, csillogó megtört fénycsíkokkal
... mintha a télért kínálna gyermeteg kárpótlást. - s már látom is kontrasztként a tél fehér hidegét és a kopasz fákat.

Egyetlen mondat, és tele vagyok képekkel, színekkel, ízekkel és illatokkal, érzem a szél szeszélyes melegét, a sütő lapokból kiáradó gőzt, és érzem magát a csokoládét is a későbbi jelenetekben, ahogy engem is behálóz, és kísértésbe hoz. A szavak és leírások orgiája ez a regény ;)

Joanne Harris: Csokoládé
Ulpius 2009
A cím Vianne boltjának neve...
Értékelés 4/5 ( most valahogy nincs hangulatom a 10 pontos skálához. )
Készült belőle film is, amit leginkább a színészek miatt szeretek...

Hölgyek/Urak!

Na szóval, előző hármasomat kivégeztem, igaz még tartozom a Phillips könyvvel, de hamarosan azt is megkapjátok. A következő hármasfogat azt hiszem, így fog alakulni - minden esetre azért fenntartom a változtatás jogát.

Régóta kerülgettük egymást én és a könyv, most azért kezdtem bele, mert egyrészről jó értékeléseket kapott, másrészről szomjaztam valamiféle igényesebb szövegre, és Harris a történet előzményével - a Csokoládé- egészen elvarázsolt.
Jelenleg ezt a regényt olvasom, nagyon tetszik, sanszos, hogy kedvenc lesz.

Amúgy meg búskomor hangulatomat élem éppen, és egy kissé komoly, depresszív könyvet is kikerestem, erre a regényre pedig már rég kíváncsi voltam. Szeretem a mozi plakátos borítót amúgy, szoktam nézegetni, és azon tűnődni, milyen is lesz. Eléggé várom.

Őt pedig már egyszer elkezdtem, de aztán érdektelenség miatt annyiban maradt. Őszinte leszek, nincsenek nagy reményeim a könyvvel, ha a hatvanadik oldalig nem varázsolt el, kevés a sansz, hogy szeretni fogom.
Amúgy azért vettem meg, mert én is hasonló témában írok, gondoltam terepgyakorlat címén mindenképp a magamévá teszem. De nem az igazi, annyi biztos- aztán utólag megírom nektek, mi lett.





Aktuális, fura könyv rovat miatt oldalt továbbra is szavazhattok.

A manírozott angyal, meg az alkatrész köret

Cassandra Clare - nemzetközi bestseller-írónő - a Végzet ereklyéi trilógiával lett méltán híres az ifjúsági regényírók között. Aztán úgy döntött, hogy tovább nyaggatja szegény szereplőit- hiába siránkoztak szegénykék, hogy nee, nekik már jó úgy is - és tovább folytatta a történetet. Mindezek után pedig ( én úgy képzelem ) leült kedvenc kanapéjára, letette kedvenc kávésbögréjét a dohányzóasztalra, ujjával letörölte az asztalra kicsapódó páracseppeket, és közben nem mellékesen úgy döntött, nem elég a jövőbe nézni, meg kellene írni egy múltbeli árnyvadász-történetet is.

A Pokoli Szerkezetek sorozat tehát egyféle előzmény-sorozat. Alapvetően egy olyan korba repít el minket, ahol... Nem történik semmi. Az árnyvadászok ugyanolyan szervezettek, mint a jövőben;  igazából nem tudunk meg semmi extrát róluk, az Intézet totál ugyanolyan, mint volt- csak lépcsőt használnak lift helyett-, a konfliktusaik, politikájuk, minden-minden ugyanaz, mintha le lenne konzerválva az árnyvadászok jelene-jövője-múltja. 

De akkor álljunk meg a konzerválni szónál, mert Cassandra Clare szempontjából ez nagyon lényeges. Ugyanis az írónő nem fejlődött semmit. Engem már a Végzet Ereklyéi trilógiában is idegesített, hogy a harmadik könyv színvonalában totál ugyanolyan, mint az első, de a Simont protezsáló Bukott angyalokban meg egyenesen idegesített. Mert mit várunk egy írótól? Én azt várom, hogy a kezdeti  bakikat és hiányosságokat szépen lassan szüntesse meg. Hogy miközben egyre belemélyed a történet vonalába, emelje valamivel a színvonalat. De Cassandra Clare, hát ez a nő, ez azt hiszi megtalálta a spanyolviaszt, vagy fogalmam sincsen, de képtelen megváltozni.

Beszéljünk most kicsit az írói életművekről. Nem lehet minden regényt ugyanúgy megírni. Nem. Egyszerűen nem lehet ugyanazokra a konfliktusokra alapozni mindent. Nem elég, nem elég minden regénybe betenni egy gyönyörű, ám meg nem értett árnyvadász hőst. Nem lehet ugyanúgy csavarni a történetet. Cassandra Clare nem tud megújulni. És az a vicc, hogy nem is fog megújulni, amíg rajongók ezrei örül annak, hogy ugyanazt a sztorit olvashatja, ugyanannak a karakternek szurkolhat csak pepitában - bocsánat kravátliban.

Mindemellett tökéletesen mindegy, hogy a történet működik, hogy a szereplők szimpatikusak, hogy a regény kikapcsolja az olvasót. Mert folyton az az érzésem támad, hogy ugyanazt olvasom tőle. 

De lessünk bele a történetbe. Szóval a történet szerint Tessa Gray először lép Angila földjére, hogy találkozzon bátyjával, ám a fiú nem jön érte, küld viszont maga helyett két banyát, név szerint Mrs. Darkot és Mrs. Blacket. A két nyanya elrabolja a lányt, arra kényszerítve, hogy változzon át hol egy halott lánnyá, hol kanárivá élő nőszemélyekké, és Tessa nem is nagyon érti hogy, de meg tudja csinálni. Aztán kiderül, hogy valami szekta vezetője kinézte magának, mint feleséget, s pont mikor úgy döntött, megszökik, na akkor jön érte egy árnyvadász, nevén nevezve Will Herondale, harcolnak bimm-bumm, és Tessa az árnyvadász központban, az Intézetben ragad.

Clare világa egy steampunk London képét mutatja. Az elején megejtő volt, ahogy Clare a szagokról írt, olyasmikkel jellemezte, mint füstös, trágyás, csatornaszagú és ennek nagyon örültem, mert törődött a hangulatteremtéssel. Aztán már kevésbé, hogy olykor-olykor visszatérő motívum volt a szagok-illatok csokorba kötése. A viktoriánus London- mely csak titokban steampunk-, hát nem valami szuggesztíven lett megírva. Égnek ugyan a gázlámpák és lovaskocsival járnak az árnyvadászok ide-oda, de kevés energiát fordított az írónő a viktoriánus hangulat megteremtésére. A steampunk vonal meg... Gondolom nem árulok el titkot, ha azt mondom, egy gép az nem csak fogaskerékből áll. A kezdetleges állapotban lévő gépek nem lóbálnak buzogányt, és nem gyorsak. Öh, nee, ne menjünk inkább ebbe bele. Inkább folytassuk a hangulattal.

Mert a hangulat, az megint csak szó szerint ugyanaz, mint az előző könyveiben. Egyszerűen semmiben nem különbözik, pedig utaztunk vissza az időben pár száz évet!, oké, nem izgatom magam fel, de mostantól azért az árnyvadászok inkább ne legyenek hangulatfelelősök.

Beszélek a szereplőkről is. Will Herondale = Jace Wayland. Ó jajj, már megint olyan szép, mint az angyalok, megint bunkó - de ne higgy neki mert kedves-, megint a padláson csókol először, de aztán ellöki maga mellől a csajt, mellesleg megint egy pszichológiai eset, mert nehéz gyerekkora volt. Csak most fekete a haja. Főszereplőnőnk, Tessa meg olyan, mint egy tanárkisasszony, idegesítő és totál nem odaillő beszólásai vannak - de Willnek ez bejön, engem meg nem érdekel, ha egész életében azt akarja, hogy mindig kioktassák. Volt egy jelenet amúgy, amikor Will valami harc után hevesen vitatkozott egy másik sráccal, mire Tessa volt olyan konstruktív, hogy közbe szóljon egy olyat, hogy idézem töröld már meg a nyakad mert csupa vér. WTF? :D Most komolyan.
A másik kedvencem meg - apró spoiler-, hogy a legromantikusabb jelenet, az annyira abnormális, hogy nem győztem kipislogni a szememből a csodálkozást, de oké, most már tudom, hogy minden tini lány álma, hogy az első csókja szenteltvíz és vér ízű legyen, mindezt úgy, hogy előtte kijelentette a srác, hogy vért hányt. Hát ezen behaltam tényleg. De mi vagyok én, hogy megmondjam, mi szexi?
Mondjuk Mr. Darcy óta tudjuk, hogy a vizes ing szexi, a tetkók is szexik, de a vér és szenteltvíz ízű csók, meg a szenteltvízzel lelocsolt épp átalakulóban lévő elmebajosnak tűnő árnyvadász... Eh. Én már csak ilyen konzervatív vagyok. De hagyjuk a fiatalkorúakat.

Ami előnye a sorozatnak, azok a mellékszereplők. Csillagos ötös. Jessamine egy hisztis liba, akit meg kellene fojtani, de tetszik, hogy van véleménye és hogy vállalja, héé, egy szemétláda vagyok, de legalább csinos, eh? :) Henry, egyem a csepp szívét, tetszik, hogy árnyvadász, mégis mindene a tudomány és nagyon érdekes a kapcsolata a feleségével, Charlotte-tal, akit valamiért nagyon szeretek. Aztán ott van Thomas és Sophie, akik hiteles, élő karakterek és ott van Jem is, a hófehér bőrével, meg a betegségével, a visszafogott stílusával, ami igazából jó, mert ez új, ezért szerettem őt. Csak az a bajom az egésszel, hogy mind Henry, mind Jem esetében szinte már most tudom, mi lesz a végkifejlet.

A történet amúgy igazából folyton pörög, de nem igazán izgalmas. Clare történeteiben - egy idő után- úgy alakul, hogy a harcoknak nincs tétjük. Leírja ugyan, hogy a ruhák itt vagy ott szakadnak el, hogy mindenütt kék-zöld foltos lett ikszipszilon, de ettől még könyörgöm, nem fogom aggódni értük. A gépek szétmállasztásához mondjuk az írónőnek van stílusa. Azt tökéletesen ábrázolja, ahogy kigúvadnak a szemek és a szájpadlás mögött csak karcos fém van. Jíííí... De valahogy úgy teremt feszültséget, hogy nincs feszültség- nuku. Minden olyan meseszerű.

Az a baj, hogy Clare nem mer túllépni az YA regények szokványos elemein és a saját határait sem feszegeti. Ezeken belül - én nem tagadom- olyan történetet ír, amit bárki élvezni tud, de képtelen elhagyni a szokásos manírjait és sallangokat, - igazi biztonsági játékos - , amitől csak az az érzése, az embernek, (vagy legalábbis nekem), hogy - the same fucking page!!! ahogy- mondta volt JZB.-, szóval hogy szép, szép, de már megint itt tartunk? Ráadásul fel nem foghatom, hogy mit eszik Tessa Willben, miért van az, hogy a srácban nincs egy megnyerő vonás sem, folyton bunkó, mindenkinek durván beszól, hazudik, nagyképű, önző, kéjenc-, de a csajnak mégis sikerül se perc alatt kiválasztani az Intézet egyetlen pszichopatáját, csak mert jól néz ki.

- Tudjátok mit, erről még írni fogok, csak már látom, hogy forgatjátok a szemeteket, hogy már megint mennyire elhúzta a posztot, és fúú, és ááh! Ismerlek ám titeket!-


Szóval: most nyilván az a kérdés, hogy ajánlom, vagy nem ajánlom a könyvet, és itt jön a meglepő fordulat, mert igenis ajánlom. Cassandra Clare rajongóknak nyilván kötelező. Azoknak pedig, akik egy megbízható - és ezt most picit pozitívan, picit negatív értelemben is mondom- , tehát ha megbízható, korrekt, mérték után gyártott sztorit akarnak olvasni, azok nem fognak csalódni benne. Ez kérem, tisztes mestermunka, ami precízen és kifogástalanul működik.

Ha meg valami különlegesebbre vágytok, hát válasszatok mást.

Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek- Az angyal
Könyvmolyképző Kiadó 2012
7/10

Csak úgy eszembe jutott...

... szóval a jó könyv az olyan,  akár egy jó dal: visszatér és ott motoszkál a fejedben. Innentől kezdve teljesen mellékes, hogy felzaklatott, felidegesített, felizgatott vagy olyan boldogsággal vett körbe, hogy fél méterrel a járda fölött jártál. A jó könyvben mindig van egy vezérszólam, amit nem feledsz el.

A jó könyv az olyan, hogy miután vége lett, bánod, hogy nincs tovább. Ott maradsz utána árván, mint akit kidobtak a legjobb buliból. Ülsz az út közepén, körötted ördögszekért terel a szél, minden sivár, minden eltűnt. Jobb esetben megrázod magad, és feldolgozod... A jó könyv egyébként nem segít ebben.

A jó könyv, na az egy hisztis liba: addig nyaggat, amíg újra nem olvasod. Kész. Mondhatsz neki báármit, nem fogadja el a tényeket.

 A jó  könyv, az olyan, hogy csinálhatsz bármit, ő ki kéri magának -  arra csábít, mással ne foglalkozz, csak vele. Ki kell venni a csirkét a sütőből? Ki a francot érdekel? A jó könyv aztán magasról tesz az e világi dolgokra...

Főleg, mert az igazán jó könyv, egy igazi sznob. Nem foglalkozik mással, csak a saját kis köreivel.

A jó könyv amúgy visszajár, mint egy háklis szellem. A hatos villamost akartam mondani, de a villamos túl rendszeres, míg a jó könyv szelleme, az olyan, mint a cápa, szeret lecsapni, láthatatlanul veti magát rád. Viszont a jó könyv, mint mondottam volt, olyan háklisan szellemes.Váratlanul melléd ül, meghúzza a hajad - jelezvén, mióta nem gondoltál már rá.

A jó könyv rejtélyes csábító, nem adja ki egyszerre minden titkát. 

A jó könyv, ráadásul olyan akár a lekaparhatatlan exed: ha hasonlót látsz vagy olvasol, rögtön arra késztet, hogy hasonlítsd össze vele: - és a versenyben persze mindig a jó könyv győz.

Végül a jó könyv egy ribanc - bárkinek eladja magát.... Viccet félre téve, ismerek olyan jó könyvet, ami kifejezetten kérte, hogy másnak is kölcsön adjam.

( folyt.köv. a rossz könyvvel)

Émile Ajar: Előttem az élet

  Lefeküdtem a földre, becsuktam a szemem, és a meghalást gyakoroltam, de a beton hideg volt, és féltem, hogy beteg leszek. Ismerek egy csomó kiskrapekot az én esetemmel, akik mindenféle szamárságot beszerválnak maguknak, de én nem fogom az élet seggét nyalni, hogy boldog legyek. Nem fogom megjátszani magam az élet kedvéért, szarok rá, sose láttuk egymást. Ha majd törvény szerinti nagykorú leszek, lehet, hogy terroristának állok, repülőeltérítéssel meg túsz-szedéssel, mint a tévében, hogy követeljek valamit, még nem tudom, mit, de biztos, hogy nem nyalóka lesz.

Tegnap este végig pörgettem ezt a kicsi, sárga könyvet- képzeljétek, csak 236 oldal !-, próbáltam gondolatokat fogdosni a szavak közül, hogy átjöjjön, mennyire különleges és mennyire működik. Működik, annyi biztos. Már az első bekezdésnél felegyenesedtem olvasás közben, megszimatolva az újdonságot, a tavaszt, tudva, hogy ez itt most más lesz, mint amit bárhol -bármikor olvashatok, mert az élet az ilyen, mindig eléd kerülhet valami, amire még akkor sem számítottál, és ezt felismerni, na ez aztán jó dolog.

Abban az időben egy Arthur nevű esernyő volt a legjobb barátom…

A történet főhőse Momo, azaz Mohamed, egy neve nincs- nincs keltezésem-, kora nincs arab fiú, akit három évesen bedugtak Rosa mama Belleville-i, kurvagyerekeknek fenntartott szülőtlenpenziójába, vagy ha úgy jobban tetszik, bömböldéjébe végleges jogcímen. Momo nem tudja hány éves, kik a szülei, csak azt, hogy van. A strikkes nők nagyon nehezen tudják megtartani a gyereküket, mert ezt erkölcsi okból tiltja a törvény, mondja Momo, s hát Rosa mama sok kiskrapekra vigyázott ott havi apanázsért cserébe, no de ő is megöregedett, megjárta a II. világháború alatt Hitler koncentrációs táborait, strikkelt jó húsz évet a jó hírű negyedekben, és valamikor szép is volt, csak most öregen csúnya, és egyre nehezebben megy a hatodik emelet. 

A zsidók ugyanolyan emberek, mint a többiek, de azért még nem szabad haragudni rájuk.

Azért emelem ki, hogy csúnya, mert Momo is szeret erről beszélni. Hihetetlen, hogy mennyire szeretni való ez a majdnem ellenszenves kiskölyök, hogy mennyire bátor és mégis mennyire esendő, hogy mennyire felnőtt tízéves korára. A könyv gyakorlatilag Momo és Rosa mama kapcsolatáról szól, meg arról, hogy hogyan élhet egy utcagyerek egy nagyvárosban, hogy hogyan látja sajátos világképében a hétköznap embereit, azokat a rétegeket, akikre mi rá sem nézünk, a hétköznapi ember csak elfordítja az arcát. Momo cseppet sem antiszemita, mint mondja, ő nem tudja mi az, ő még nem tapasztalta sose sehol. Nincs olyan oldal, ahol ne találtam volna egy jó idézetet, olyan vagányul és kifordítottan, tesze-toszán és nyakatekerten mégis pontosan és igazul megfogalmazva. Képzeljetek hát el egy kisfiút, aki azért szaladgál át az autók előtt, hogy érezze az embereknek mégiscsak fontos.

 Becsuktam a szemem, de az se ért semmit, ugyanott voltam és ez automatikusan így van, amíg él az ember.

Rosa mama tehát már öreg, mégis nyakán a kurvagyerkek hada, köztük Momo a legnagyobb, aki megpróbál segíteni a zsidó asszonynak, persze nem csak jó téteményből vagy erkölcsi megfontolásból, hanem csak mert jónak látja. Rosa mama viszont egyre csak betegebb lesz, és Momo nem tudja, mit tegyen, elhagyni nem tudja az öregasszonyt, mégis lassan lépnie kell, nem élhet az utcán, azt meg már jól megtanították neki, hogy egy férfinak a segge szent, szóval nem akar belekezdeni akármilyen munkába. 

A történet során Momo barátait is megismerhetjük, pl. az afrikai bevándorlókat, akik egy panelban egész birkát sütnek nyárson vagy épp sámántáncot járnak, vagy például rögtön a történet elején a selyem fiú N'Da Amédée urat, aki azért lett analfabéta, mert túl hamar lett valaki, s aki mert túlságosan is valaki volt, a csatornában végezte levágott ujjakkal. Vagy ott van pl. Katz doktor, aki megpróbál a szegényeken segíteni a maga jovális természetével, vagy épp az egyik kedvencem a transzvesztita Lola asszony.

Nem fogok virágot vinni a sírjára, de szenegáli férfiban sose láttam Lola asszonyhoz fogható családanyát, tényleg kár, hogy a természet meggátolta. Igazságtalanság érte őt, és boldog kiskrapekok vesztek el benne. Még örökbe se vehetett egyet, mivel a tranvesztiták túlságosan mások és azt sose bocsátanák meg nekik. Lola asszonynak néha majd meghasad a szíve emiatt.

Vagy ott van például Hamil úr, a vándor szőnyegárus, aki nagy ember, de a körülmények megakadályozták, hogy az legyen. Ott ül a kávéja mellett, Victor Hugo könyvön nyugtatja kezét, és boldognak látszik, mert olyan ember volt, aki kevéssel is beérte. 

Momo története a stílusa miatt élvezetes igazán, s mert nevén nevezi a dolgokat. Sajátos szóhasználata van, amitől pontosabban nem fogalmaz semmi, s bár csak a saját életéről, az eltelt tíz évéről mesél, mégis az ember picit elszégyelli magát, amikor olyan dolgokról mesél játszi őszinteséggel, amiket a legtöbben érzünk vagy átlátunk, de mégis könnyen elmegyünk mellette, mert abba belegondolni már kellemetlen.

Sokan kritizálták a regényt azzal, hogy csak összedobott szavak halmaza Momo beszéde, de annyira egyértelműen hülyeség ez, hogy kedvem lenne nagyot hahotázni. Momo nyelvezet zárt rendszer, annyira zárt és sajátos és annyira ártatlanul igaz, hogy kedvem támad benne élni, kedvem támad az ő szavaival a fals normáknak fityiszt mutatni. ÍGY NI: ( és most képzeljetek valamit ide.)
Az első fejezet után már fel sem tűnik, sőt szórakoztatóak a szójátékok, az utcai zsargon, a bulvár és a szakszavak összeválogatott rendszere, ami még hitelesebbé teszi az egész történetet, hisz egy utcagyerek, aki nem járt sosem iskolába, hol másutt tanulhatná meg a világ dolgait? Az jutott az eszembe, hogy Momo például az éhségmenetet csak úgy írná le szimplán, hogy az emberek felmentek a nagyvárosba, mert éhesek voltak és az éhes ember nem akar mást, csak enni. De mi mit látunk? Hogy micsoda politikai kampány az egész és milyen szenzációhajhász az egész banda, minek teszik ezt, hisz semmire nem jó ez az egész, holott tényleg az az igazság, hogy sok ember mégiscsak ezt érzi hó végén-elején-közepén, az éhséget. Momo kimondaná, nem moralizálna rajta, és nem komplikálná túl a dolgot, csak kimondaná a dolgok velejét. Értitek, mire gondolok...

Momo története lehetne egyszerű, de egyáltalán nem az. Egyetlen ilyen sorban lévő gyerek sorsa sem az.  És mégis az a fantasztikus a könyvben, hogy a témától függetlenül nem nyomott, hanem tele van szeretettel és hétköznapisággal. Momo szemüvegén keresztül ez a passzív, kiúttalan világ is annyi humort és keserédes ízt hagy maga után, hogy az ember csak bólogatni tud: igen, ez a kifordított koszos kabát mégiscsak van és létezik, és igenis ebben is vannak jó dolgok. A poszt végét pedig megint csak egy Momo-féle megállapítással zárom:

  Az élet, az egy olyan izé, ami nem való mindenkinek.

Remélem, neki - nekik-sokaknak sikerül/t.