március 25, 2017

Óh, Drágám!

Nem tudom, gondoltátok volna-e, de jelen pillanatban, ha utálnom kell egy könyvet, akkor a kiválasztott az Outlander harmadik része lesz, név szerint a Voyager. ( Magyar fordításban
Az utazó.)

A tavalyi év ősze azzal telt, hogy szenvelegtem ezzel a k. szott két téglával, megpróbáltam szeretni: hisz eddig imádtad!, megpróbáltam értelmezni: hiszen eddig haladt a történet valahová, és megpróbáltam elbujdokolni az elől a folyton visszatérő, egyáltalán nem szolid és nőies gondolattól, hogy: de hát ez annyira szar... 


Instant Jamie Fraser!!!
Komolyan küzdöttem Jamie Fraserrel. Képzeletemben fitos szeplős orra volt, a könyvben már nem emlékszem, milyen. A fara kerek. Azt tudom. A teste csodálatos- meglepően csodálatos, annyira, hogy a könyvben lenyűgöz mindenkit, legyen az férfi vagy nő, kiskorú, nagykorú, katona, özvegy, az összes létező nációból. És ez borzasztó. Megpróbáltam elképzelni ennek a férfinak a gyermeki mosolyát, de csak egy idiótát láttam magam előtt, akinek még az erekcióját is lohasztónak találtam, hiába próbálta az írónő nagyítani a dolgot. Gyerekek, ez a regény egyszerűen nem nyűgözött le. Nagyon nem.

Előkapartam a könyvet valahonnan az ágy alól, és így most pontos adattal szolgálhatok, miszerint 760 oldalon keresztül gyötrődtem. Még mindig van hátra kb. 380 oldal. De kész. Nem. Nem bírom. Én tudom, hogy ez nem túl elegáns itt leírva- márpedig megfogadtam, hogy érett nőszemélyként fogom megírni a posztot, de leginkább nyüszíteni szeretnék a kíntól, amit számomra ez a könyv okozott.

Ez a regény lassú, vontatott, nincs ritmusa, legtöbbször nincs is célja. Csak úgy van. Lehet élvezkedni, hogy Jamie Fraser, itt van, ragyog, lehet imádattal csüggeni rajta. Az egyértelmű, hogy Gabaldon totál bele van kattanva, de nem akarom hibáztatni: valószínűnek tartom, hogy minden írónő kicsit beleszeret a kedvenc karakterébe. De számomra már sokkoló dolog volt. Ez a pasi oly mértékben tökéletes és hamis, amilyen hamissá tehetnek egy férfit a való világtól elrugaszkodott rózsaszín női ideálok. Egy pasi, aki csak becsületből fekszik le a nőkkel, egy pasi, aki beugrik a cápákkal teli tengerbe, de még a cápák sem kapják be, és a hajón vizesen lihegve is csak a gyermeki naivitástól dadog! Egy pasi, aki önként kéri, hogy elfenekeljék! Egy pasi aki mindig tettre kész! Egy pasi, akiben ha gyarlóság is van, azt annyira bánja, hogy szegény női olvasók ahelyett, hogy haragudnának rá, inkább csak megsimogatják a buksiját!
Olyan lett számomra ez a karakter, mint a csillámot okádó egyszarvú. Szép, szép, de ha sokat hangsúlyozom, hogy mennyire földöntúli, utolérhetetlen és csillogó, már giccsessé válik. És mivel a regénynek nem igazán volt története, azon kívül, hogy Jamie és Claire elég banális módon egymásra találtak, és éltek, éldegéltek, meg hozták a szokásos formájukat, ezért csak annyit mondhatok, hogy így ez az egész számomra egy bosszantó és sovány szappanoperává vált, ahol nem az a lényeg, hogy meglássuk a szereplők igazi, úgy értem valós arcát, hanem hogy élvezkedjünk abban az oxigénmentes, áporodott állapotban, amit egyszerűen az az élmény nyújt, hogy pár kedves szereplő mellé szegődhetünk egy se füle, se farka cselekmény háromszázkilencvenhatodik részét bámulva. 



Ez a regény nem adott újat, nem volt friss, nem volt benne élet, teljesen leszívott engem. Minél tovább jutottam, egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, minél többet olvastam belőle, egyre kevesebb energiával tértem vissza a saját világomba. Gabaldon nem tudta megújítani a történetét. Elbagatelizálta a karakterei között fennálló feszültséget, az alapötletből ( időutazás, skót belpolitika, kettős élet) származó konfliktusokat pedig következetlenül citálta csak néha elő, de egy fejezet nem telt el anélkül, hogy a kicsit elnőiesedett, és olykor egészen hülye, de még mindig "hihetetlenül férfias" Jamie Frasert méltassa. 

Az egész regénnyel kapcsolatban két dolog rögzült bennem: az egyik a gyomor összeszorulás érzése, amikor már kicsit attól is émelyeg az ember, ha megszámolja, hány száz oldal vár még mindig rá. A másik meg egy brutális kép: Jamie Fraser minden tökéletességét, becsületességét, szépségét, összeszedve teszi nekem a szépet, én meg egyszerűen csak ránézek, sóhajtok, és lemondóan azt mondom neki: Óh, Drágám! Hagyjuk a francba az egészet!!!

Így történt, hogy Jamie Fraser elmorzsolt értem egy roppant férfiasnak tűnő könnycseppet - gondolom én, mert egy pillanatra sem néztem vissza-,  én meg becsuktam a könyvet ott, ahol éppen tartottam. Vége van. Lezárult egy ( regényes) v iszony... 

Csak tudnám feledni.  

Ezt a képet az Outlander rajongóknak küldöm, hátha így nem haragudnak meg rám...


március 08, 2017

Oké, akkor most definiáljuk már a vágyat, vagy inkább mégsem?

Van a Könyvmolyképzőnek most egy pályázati kiírása, ami szerint olyan novellákat várnak, ami a szerelemről és a vágyról szól, csúcsszuper módon kifejezve, és akik a legügyesebbek lesznek ebben, azok megjelennek egy antológiában.

Mondtam nektek, hogy én elméletileg írok is, de ez az utóbbi években tényleg csak képzeletbeli cselekmény volt, úgyhogy most idén arra gondoltam, hogy elkezdem csiszolni az - amúgy régen elmegy kategóriába tartozó- íráskészségem, és ami pályázat szembe jön velem, na arra írni fogok.

Első blikkre teljesen megörültem, mert milyen könnyű téma is ez, szerelem, meg vágy, a csapból is ez folyik... Aztán rájöttem, hogy pont ezért, kemény dió. Mondj a szerelemről valamit, ami még nem elcsépelt. Vágyakozz úgy, hogy az írásod közben ne fulladjon gejlbe... Próbálj úgy bemutatni egy kapcsolatot, hogy ne legyél hatásvadász, hogy ne forgasd ki sarkaiból ezt a mindenkit elérő érzést. Mutass úgy intimitást, hogy ne legyél túl szentimentális. Esetleg csempéssz az írásodba erotikát pornográfia nélkül. Ja, és legyen a történetednek cselekménye. Szóval kemény dió ez, de pont ezért mégis csak nagyon izgalmas és motiváló.

Nem tudom, milyen írások érkeznek majd a zsűrihez, megkockáztatom, hogy sok pályamű fog érkezni,és azt is megkockáztatom, hogy nehéz lesz választaniuk. Ja és persze azt sem tudom, hogy én mit fogok beküldeni, de kíváncsian várom, hogy milyen történetek kerülnek be majd az antológiába. Tudjátok, mert én vallom, hogy van olyan, amikor a romantika is minőségi. Csak keresni kell.

Nem vagyok egy novellázó alkat, mindig az a bajom, hogy nem tudom a cselekményt belesűríteni pár oldalba. Ami eszembe jutott a téma kapcsán, az minimum kisregény, és ilyenkor mindig az van a fejemben, hogy ezt az ötletet novellára nem pazarolhatom el. Azt hiszem, ez tipikus kezdő írós probléma.

De hogy azoknak is fel keltsem az érdeklődését, akiket nem érdekel írói pályafutásom - mehehe! :) - , azért szeretnék kicsit informatív lenni. Sokszor filozofáltam már a romantikus regényekről ezen az oldalon- és vegyetek most nagy levegőt- valószínűleg sokszor is fogok. Viszont most a pályázati kiírás óta azzal zaklatom a közeli ismerőseimet, hogy nyilatkozzanak a vágyról. Nem vagyok kispályás, bele a közepébe. Szóval van, aki rögtön rávágja, van aki szemérmesen várakozik akár egy hétig is, de azért tök jó beszélgetések születtek a témában. A vágyról vagy arra asszociálnak az emberek, hogy valami nincs, és belepusztulsz, mert annyira kell, vagy úgy, hogy valami naaagyon szexi dolgot szeretnél csinálni, és mmm, azt meg is fogod tenni, és az nagyon jó lesz. Na jó a szexi dolgot én vittem túlzásba, hisz nem csak szex után vágyakozhatsz, sőt. Vágyakozhatsz arra is, hogy valaki közelébe lehess, vagy mástól független dolgokra, pl. a szabadság élményére. Mit is akarok ezzel az egésszel mondani? 

Csak annyit, hogy ha valami nagyon hülye kérdést látsz a postafiókodban, az lehet, hogy én vagyok. :) Meg azt, hogy mindig rá csodálkozom az irodalomra, meg a lehetőségre, amik benne rejlik. A minden rejlik benne.

 Szóval valaki biztosan meg fogja fejteni a vágyat. Definiálni meg valószínű nem is kell a sikerhez, viszont beszélgetni meg tök jó róla. 

Te mire vágyakoztál a legjobban az életedben? Vagy nem leszek ennyire drasztikus: mire vágytál utoljára? Megmondom őszintén én egy utazásra Velencébe. Nem tudom, mennyire passzol az eredeti témához, de ez van...

március 05, 2017

Amikor valami nem olyan jó...

Kicsit visszavágyom azokat az időket, amikor minden vagy nagyon jó volt, vagy nagyon rossz. Mostanában egyre több könyvnél érzem azt a csalódást, hogy elvagyok ugyan vele, de nem hoz lázba, vagy gyakori szájhúzogatás mellett elolvasom ugyan, de sokszor azt érzem, időpocsékolás az egész. Régen ez elképzelhetetlen volt.

Az utóbbi időben több olyan könyv is  csalódást okozott, aminek az első részéért szinte rajongtam. Én változtam, vagy a történet lett rosszabb, fogalmam sincs.

Nem tudom, el szoktatok-e gondolkozni, ha ilyen történik, hogy vajon miért lehet ez? 
A könyveknél nagyon fontos az időzítés, lehetséges, hogy rosszkor olvastam. Vagy nem voltam a megfelelő hangulatban, vagy csak szimplán türelmetlen voltam... Fáradt voltam. A lelkem mélyén mást akartam. A lényeg persze az, hogy az adott könyv- lehet olvasók tízezreit meggyőzte- de engem nem rántott be. Ez van...

Régen olyan jó volt, mert általában véve a könyvek vagy tetszettek, vagy nem. Valami vagy jó volt, vagy a szemét kategória. Most, hogy jobban látom az átmeneteket, azon tűnődtem, hogy
"a rossz könyveknek", így idézőjelben, vajon milyen kategóriái vannak a számomra. 



1.- Sajnálom, de nem.
Amikor valamit nagyon szeretni akartam, de sehogy sem ment. De tényleg. Sehogy.

2.- Egy cseppet sem sajnálom
Amikor valami annyira rossz, hogy kéjes mámort érzel amiatt, hogy utálod.

3.- Feledhető kategória
Kicsit felszisszentem, ahogy ezt leírtam, mert talán ennél rosszabb nem is lehet. A könyv totál érdektelen, nem érted, mit keresel ott mellette, előre lapozol, csak hogy hamarabb véget érjen, és amint bezártad, már el is felejtetted. A feledhető kategória = elpocsékolt idő. 

4.- Bár tudnám feledni.
Amit végig olvastam, és mélysége úgy beégett az agyamba, hogy képtelen vagyok elfelejteni. Kvázi érzelmi megrázkódtatás volt.

5.-Szenvedni fogsz, de közben élvezed. 
Ez nem a guilty pleasure, ez az, amikor valami annyira rossz, hogy már csak röhögsz rajta. Előző kategóriával szemben érzelmileg nem okoz megrázkódtatást, inkább olyan , mint mikor a tévét kapcsolgatva véletlenül rákapcsolsz a Muzsika tévére.

6.- Voltak mélységei
Amikor valami jól indul, és egyszer csak olyan béna lett, hogy képtelen vagy tovább olvasni. 

7.- Valami volt, de nem az igazi
Amikor az embernek hiányérzete van, és ezt semmi sem tudja feledtetni. 

8.- Tudom, hogy jó, csak nem jött át! 
Azt hiszem, hogy valamelyik tehetségkutatóban mondta mindig egy zsűri, hogy nem jött át, és tényleg előfordul, hogy úgy alapvetően nincs gond a regénnyel, csak egyszerűen olyan mintha csak szavakat olvasnál egymás után, de nem von be magához történet. Hogy ez a szöveg gondja, vagy egyéni szociális probléma? Fogalmam sincs. 

9. Örömömre szolgált, hogy vége lett:
Amikor elkezdesz olvasni valami, és folyton arra vársz, mikor lesz már vége.

Nálatok? Esetleg másféle kategóriák? 


február 19, 2017

Lindsey Kelk: Aki mer az nyer

Tess Brookes munkamániás, évek óta szerelmes a legjobb barátjába, és egy diktátor az albérlőtársa. Egy nap arra ébred, hogy nincs munkája, a legjobb barátja pedig bár megtehetné, mégsem szerelmesedik belé. Mit tehet ilyenkor az ember lánya? Idegösszeroppanást kap, kiadja magát a diktátor albérlőtársnak, és csapot-papot ott hagyva, elindul a mesés Hawaii felé. 
Egyetemes törvény a világmindenségben, hogy ha szingliként Hawaiira visz az utad, ott biztos egy jóképű fickó vár. Nick feladata az, hogy interjút írjon ahhoz a cikkhez, amiben Tess- álnevén: diktátor Vanessa- épp a fotós. A cikk megírása ugyanakkor igencsak elhúzódik, és hát sok minden megtörténhet, ha folyton süt a nap, meleg tenger mossa a lábad, és egy Kempini névre hallgató meleg komornyik (?) gondoskodik a koktélokról...

Erről a könyvről annyit tudok mondani, hogy amikor olvastam, odakinn ilyen idő volt: 

SAJÁT FOTÓ
És mikor olvastam, teljes mértékben ide tudtam képzelni magam...

SAJNOS NAGYON NEM SAJÁT FOTÓ
Hála és köszönet az élményért! Pár hét elteltével kicsit hiányzik is a Hawaii klíma, meg a talpam alól a homok... Azon kapom magam, hogy kapcsolgatom a tévét, és keresem azokat a régi, fényeket. Hogy merengve elidőzöm egy shaker előtt, azon gondolkodva, hogy a könyvben milyen koktélokat is ittam. (Volt hibája a könyvnek, de én csak a jóra emlékezem.)

Jön a folytatás is, ami Olaszországban játszódik majd. Hümmmm.

január 22, 2017

Egy kutya négy élete

Alapjáraton macskás voltam. Szerettem ugyan a kutyákat, de a macskákat csöppnyire közelebb éreztem magamhoz. Aztán ahogy az nagyon sok emberrel megtörténik, betoppant az életembe a KUTYA. Közel tizenöt évig volt a pajtásom, barátom, nem tudnám megmondani minek nevezzem... A kutyám volt - kutyások tudják, mennyit jelent ez...
Ha most azt írnám, miatta szerettem ezt a könyvet, félig-meddig hazudnék. De akkor sem mondanék igazat, ha azt írnám, hogy kezemben gyűrve a papírzsepiket nem gondoltam rá sokat. Ez a könyv az a könyv, amit minden kutyabarátnak olvasnia kell. Csak mert... jó. Csak mert nevetsz rajta, olykor zokogsz, olykor úgy érzed tanított neked, de leginkább azért, mert az elolvasása után közelebb érzed majd magad a kutyádhoz. Azt hiszed ez lehetetlen, mert már mindent tudsz róla? Higgy nekem, majd meglátod!

Kivételesen jobb a filmes borító
Alapjáraton az az ember vagyok, aki nem néz állatos filmeket. Jó, megint nem írtam igazat. Nehezen tudok elmenni az állatbarát filmek mellett, de kifejezetten utálom, ha az állatokon messziről látni, hogy betanították őket, nem egy állat játssza a főszerepet, hanem sok hasonló, vagy amit még nem szeretek, amikor a filmek története szerint egy icipicit is bántják őket. Na az már az elkapcsolás faktor. 

Mindezen előzmény után kérdezhetitek, hogy miért olvastam el ezt a könyvet. Leginkább azért mert láttam a mozi film előzetesét, és tudtam, hogy a könyv ennél csak jobb lehet. És azért is, mert még soha nem olvastam kifejezetten állatos könyvet. És mert akcióban volt. És mert tudtam, valahol legbelül, hogy jó lesz. Arra persze nem számítottam, hogy ez lesz 2017 első könyve. Ez van, valóban nem olvasok sokat. De ha a többi is ilyen klassz élmény lesz, hát sebaj. Csak mindig jól válasszak. 

A regény alapkoncepciója amúgy elég érdekes. Minden kutya a mennybe kerül, mondja a szlogen, kivéve ha még dolga akad. Ez esetben újjá születik a kutyus. Ez azért eléggé vagány, egy konzervatívabb olvasó fejet hajtva elmenekül az olvasás elől, pedig nem kellene. A könyv elején én sem értettem, miért erőltetik ezt az újra születés témát, aztán a könyv végén minden értelmet nyert. Az is, hogy magam mellé készítettem egy csomó papírzsepkendőt.

Nem igazán fogok írni a cselekményről, hiszen négy történetet mutat be kutya szemszögből - rendkívül jó narratívával-, négy kutya életet, és szerintem értékét vesztene az az olvasó, aki emiatt a bejegyzés miatt kezdene a könyvbe. Én mindegyik részét imádtam a regénynek, azt is mondhatnám, hogy terápiás könyv volt a számomra, ami miatt még jobban értékelem azokat a perceket, amiket ezekkel a csuda állatokkal tölthetek, és még nagyobb megtiszteltetésnek veszem, hogy ezek a kutyusok egész lényükkel, feltétel nélkül, hűen és bohókásan szeretnek minket, a gazdáikat. 
Film előzetes, próbálok hinni a készítők magyarázatának

Szóval kutyások! Olvassátok el ezt a könyvet, mert nagyon jó! És nem úgy sírós, hogy világfájdalmatok lesz tőle. Inkább úgy sírós, hogy Istenem, ez annyira szomorú és szép és csodálatos, és hol a papírzsepi, mert nélküle nem bírom feldolgozni!!! Szóval értitek. ( Mint mikor a Harry Potterben azt jósolja Ron Harrynek, hogy szenvedni fogsz, de közben majd élvezed... Na valahogy így!)
Most befejezem, körbe ajánlgatom még pár embernek a könyvet, aztán botrány ide vagy oda, azt hiszem, megnézem a mozit. Kicsit lelkiismeret furdalásom van miatta - na jó, még mindig gondolkodom a dolgon-, de akkor is látni szeretném Bailey-t, meg Ethant. Meg Tóbit, meg Cimbit, meg Ellie-t. Annyira megszerettem őt/őket. Hüpp-hüpp, tele a zsebem papírzsepikkel, de azért itt klimpírozok nektek csupa mosollyal... Olvassátok el!

december 31, 2016

2016

Számomra 2016 nem az olvasás éve volt. 
Kevés könyvet olvastam, és még kevesebb könyvről írtam a blogban. 
Mégcsak írni sem írtam -  egy nyamvadt történetet sem. 

Elég szánalmas dolog, nemde? :) 

A 2016-os év számomra egyféle felkészülés volt. 
Pihenés, a szavak nélküli felfedezések éve. 
Sokszor úgy tűnt, hogy mondani akarok valamit, átadni, leírni nektek. 
Aztán valahogy nem sikerült: még magamnak is nehéz volt szavakba önteni, hogy mi volt hatással rám... Hogy miért volt hatással rám, és hogyan... 

2016 az intimitás éve volt. Azoké a pillanatoké, amiket nem oszthattam meg. 
Vagy amiket nem szerettem volna megosztani. 

Szerettem ezt az évet. Nagyon. 
Blog szempontjából, sokkal több bejegyzést írtam meg gondolatban, 
és több bejegyzést tettem vázlatba, mint ami előttetek landolt. 

Nos, ilyen is van... 
Minden esetre nagyon szép, élményekben gazdag, 
Boldog Új Évet Kívánok. 

Magamnak is, és Mindenkinek :)

Zenka
 

december 10, 2016

Hogyan írjunk szerelmes levelet?

Általánosban kezdetben fogócskáztunk. Akit elkaptak, úgy szabadult, hogy adott a fiúnak száz puszit... Eléggé furán éreztem magam, ahogy bámultam a legnépszerűbb lányt a susnyásban, és mi, akiket valamilyen módon sosem kaptak el a fiúk, számoltunk. Egy pusz, meg még egy, meg még egy...  Százig nem jutottunk el, túl zavarba ejtő, és leginkább túl unalmas volt.

Aztán később a fiúk táncra kértek minket. Álltam a trapéznadrágban, a kijárt cipőmben a suli diszkóban, és egy olyan nagy nyaklánc volt a nyakamban, mint amit általában Erős Antónia visel a hírekben... Táncolni? Én? Túlságosan fáj a lábam - nyafogtam, miközben alig vártam, hogy valaki MÁS felkérjen. Hát nem kért fel.

Az én generációm még nem jutott el odáig, vagy talán egy huszárvágással meghaladta azt a frázist, hogy a férfihez a gyomrán keresztül vezet az út. Mi, grafomán lányok a levelekben bízunk. Meg amúgy is, el kell jutni addig, hogy a kiszemelt férfinek főzni kell...

Álljunk meg itt egy pillanatra egy vallomáshoz: nem tudok udvarolni a férfiaknak. Teljes mértékben antitalentum vagyok. Még mindig tartom, hogy nem az én dolgom kezdeményezni, és nem küldök kacsacsőrű szelfiket sem a közösségi oldalakon. Szerelmes levelet sem írtam soha. Fogalmam sincs, hogyan kell... Ti tudjátok?

Lehet, hogy hallottatok-e már róla, de ha nem, hát elárulom: Nicolas Barreau valójában egy nő. Kicsit fura a mai világban szerelmes regényeket írni férfiúi álnév alatt, és most némi elégedettséggel írom ezt le, hogy engem ezzel a fura fordított marketinggel átvágtak. Én tényleg bosszankodtam azon, hogy  Nicolas Barreau egy férfi, mégpedig egy olyan férfi, aki nem ír jó férfi karaktereket. Azért az elég fura lenne nem? Tudom, hogy nem sok embernek tűnt fel, de szerintem ezekben a regényekben kissé kiherélték a férfiakat. Lehet, hogy nem macsó és nem vagány minden férfi, csetlenek-botlanak ebben a nagy világban, és ez így jó: nem is kell vagánynak lenniük...De például kifejezetten rosszul érint engem, az egyáltalán nem hisztis nőt - csak néha szoktam hisztizni, és mindig okkal- , ha azt olvasom, hogy egy férfi úgy rinyál, mint Manci az oviban.
 Csajszi, ha így folytatod, sosem lesz férjed - mondtam volna a főszereplőnek... aki egy férfi.

A történet szerinti Jean-Duc Champollion fiatal galerista, aki boldogan élvezi a párizsi bohém életet, kiállításokat szervez, partikra jár, közben egyik virágról a másikra repked, amikor idilli agglegény életét felforgatja egy szenvedélyes, egy vakmerő, egy igazi nőszörnyeteg... Principessa néven.
Jean-Duc nem tud mit kezdeni az álnéven érkező pikáns és olykor provokatív levelekkel. Először nem foglalkozik velük komolyabban, később mégis a Principessa levelek megszállottja lesz. Hogy ki is a titokzatos női hódító? Principessa rafináltan húzza a mézesmadzagot az orrunk előtt, ám a nagyon szemfüles olvasó talán kitalálhatja, hogy a történet melyik szereplője évődik szegény Duckel. Én mondjuk nem találtam ki.

Túlságosan elfoglalt az a gondolatmenet, hogy személy szerint sem írni, sem kapni nem szeretnék ilyen üzeneteket. Gimis koromban számtech órán néha chat-en lógtunk, ott kaptunk ilyen célzatos flörtölős üzeneteket, amiknek számomra a világon semmi értelme sincsen, mert abból, hogy példának okán miután csókolóztunk, csak úgy röpködni fognak a levegőben a ruhák, ebből mondjuk a másikat szerintem nem ismerjük meg. Persze más történet, ha valóban csak azt akarjuk, vagy elegendő egy kis képzeletbeli orgia egy másik ismeretlennel. Minden esetre a leveleket olvasgatva arra jöttem rá, hogy a történet főszereplője, Duc, nem az én emberem, számomra összességében túl lágy, kicsit nőies reakciói is voltak, és úgy egyébként is eléggé béna leveleket írt! Ó, jajj! Úgyhogy a történet vége felé már csak abban reménykedtem, hogy legyen a sztoriban egy csavar, de ami csavar volt, arra én nem csavarodtam fel. 

Viszont nem tudok elmenni amellett, hogy a  történetnek és úgy egyébként minden Barreau
regénynek van egy olyan párizsi belőtt romantika stílje, ami miatt nem tudom utálni, mert jó benne sétálni, nézelődni. Párizs kinyílik, akár egy hajtogatós képeslap, kézzel foghatóvá válik, túlmutat a sorokon.  A stílussal sincs gond, sőt, kifejezetten jó, és a finom humor is jól áll a történetnek. Mégis számomra kicsit felszínes volt ez a regény, már olyan értelemben, hogy tele volt utalással a modern, bohém párizsi életre vonatkozóan, viszont e mögé nem nagyon láttunk. Talán kicsit többet akartam, mint egy habkönnyű szerelmi lamúrt, meglehet. Simán el tudnék képzelni egy másik történetet itt, ezeken a helyszíneken, kicsit tartalmasabb szereplőkkel, kicsit több tartalmas gondolattal.  Ó, de imádnám. 

Addig is viszont ha már Duc elmesélte első szerelmes levele történetét, itt az enyém íme:  általános negyedik osztályában, Valentin napon kaptam egy szerelmes levelet Mika Hakkinentől... Tudom, hogy szerelmes levél volt, mert azt írta, " i love you", és tudom, hogy Mika Hakkinen írta, mert kivágott magáról egy integetős képet, ráragasztotta technocollal, és nyomtatott betűkkel alá is írta. 

  Ez így történt. Talán egy napon el is küldöm majd egy aukciós háznak.